SZÁNTÓ UTCAI OVI - 2013.12.14.

Meghívást kaptunk a Szántó utcai óvodába. Újra leírom, hogy minden ilyen meghívásnak nagyon szívesen

teszünk eleget, ugyanis megingathatatlan hitem szerint az újabb, felnövekvő generáció még formálható. Nekik még megtaníthatjuk, hogy hogyan éljünk együtt az állatokkal. Egy kis személyes adalék: az említett intézménnyel kapcsolatban érintett vagyok, ebbe az óvodába jártam én is (ezt persze rajtam kívül senki nem tudta), szívesen tértem vissza.

Egyébként minden ilyen meghívás esetén képzeletbeli piros pontot adok az óvó- és tanító néniknek, ugyanis részükről igényel egy kis munkát egy ilyen látogatás előkészítése, ezért van, aki inkább a passzivitást választja. Tehát dicséretes, ha némelyek részt vállalnak abból a munkából, mely a helyes állattartási kultúra kialakításához szükséges. Fontos, hogy együtt tudjunk működni a pedagógusokkal, akik ily módon támogatják célkitűzéseinket, és saját eszközeikkel segítenek bennünket. Tehát az ovisok rajzokkal, adományokkal, és az udvaron egy karácsonyi díszbe öltöztetett kerítésszakasszal vártak bennünket.

Mi pedig megérkeztünk 2 részletben: az én autóm, mely az elmúlt 2 év során átvedlett élő állat szállítására alkalmas eszközzé, kitett magáért. Elnyelt számos embert és állatot. A benne tartózkodók és a nálunk vendégeskedő Csiriz nevű növendék pincser. Őt korára és alultervezett kültakarójára tekintettel síoverállba öltöztettük, hogy bírja a több, mint egy órás kültéri programot.

A csapat másik felét Gina alkotta, aki Kabala nevű terápiás kutyájával érkezett. Gina érkezéséig kiömlesztettük az autóm tartalmát, mindenkit pórázvégre kaptunk, eligazgattuk a kis ruhácskákat, megbeszéltük a miheztartást, majd jött Gina és Kabala. Bebocsájtottak bennünket a kapun belülre, ahol felsorakoztunk a gyerekek által feldíszített kerítés elé. Gyanútlanul várakoztunk a kiskorúakra, miközben a társaságomban lévő jóakaróim figyelmeztettek, hogy Csiriz nem tudta tovább uralni a helyzet okozta stresszt, és omegába görbülve barna csíkot kezdett húzni a járdán. Míg a gondolatok cikáztak az agyamban, hogy az előnytelen halmazállapotú produktumot hogyan takarítsuk el a gyerekek érkezéséig, észleltem, hogy Csiriz nehezítette a feladatot, ugyanis a bakancsomat is megtisztelte, de hogy bonyolult legyen, a cipőfűzőmre pottyantott egy kisebb dózist, mely lágyan folyt a gravitáció segítségével a lábbeli intimebb régiója felé.

Na, akkor nedves törlő, mellyel a kár leglátványosabb részét elhárítjuk, a folyamat közben újabb területeket érint a természeti csapás, nevezetesen a kabátom ujját, és Csiriz síoverálljának a hátsó fertályát. Nincs mit szépíteni, a kutya 1/3-a szaros lett. Levettük róla a kevésbé dekoratív ruhácskát „Fagyj meg kis szaros!” felkiáltással, melyet persze a fogaim között sziszegtem, majd megérkeztek az ovisok. Innentől a forgatókönyv majdnem mindig ugyanaz: önfeledt simogatás, kérdések, élmények. Kabala a popsiján csúszott, hogy minél több gyerekkéz simogathassa, hibátlanul teljesítette feladatát. Pöce egykedvűen ácsorgott, ahogy szokott, Cseles kivételesen nem akarta túljátszani a szerepét, Teó elegánsan viselkedett, Csiriz izgett-mozgott, egyedül Hannának okozott gondot, hogy a népe szétszóródott. Ugyanis Hannában erős terelőkutya vérvonal fedezhető fel, akkor nyugodt, ha a számára fontos lények egy képzeletbeli körön belül helyezkednek el. Ennek érdekében képes kitartóan melózni, azaz idegesítő ugatással, testi ösztökéléssel egy helyre erőszakolni a kiválasztottakat.

Namármost, ott álltunk erősen elszóródva, ettől Hanna egyre zaklatottabb lett, az égbe ugatta panaszát, rángatta a póráz végét, hogy hadd végezze el a belékódolt feladatot, azaz a rábízott élőlények egy helyre rendezését. Mivel a póráz korlátozta mozgásában, a küldetést nem tudta végrehajtani. Ettől ingerült lett, és sajnos aktuális feladatára, a gyerekek szimpátiájának az elnyerésére nem tudott koncentrálni. Így meghoztuk a felelősségteljes döntést: Hannát evakuáltuk a kocsiba. Közben igyekeztük a felajzott gyereksereg figyelmét rövid időre lekötni, azaz rétori képességeimre hagyatkozva kis esszében összefoglaltam a nekik szánt mondandómat. Az eredmény: még csiszolhatom az említett rétori képességeket, a kutyák jelenléte leverte a kiselőadást.

Azért Krisztiánnak beírtam egy fekete pontot, ugyanis a körülötte elhelyezkedő gyerekeket sajátos előadásmódjában arról tájékoztatta, hogy Cselesnek azért hiányzik az egyik lába, mert olyan gyorsan futott, hogy elhagyta. A tágra nyílt szemű gyerekek persze elhitték. Felmerült, hogy Krisztiánt is kiültetjük az autóba, de szükség volt a kezére, mely pórázt tartott. Természetesen korrigáltuk a félrevezető információt, melynek eredményeképpen az egyik kisfiú abszolút spontán, csupa szívből azt mondta, hogy ő azt kéri karácsonyra, hogy Cselesnek nőjön ki a lába. Cseles érezte is a felé áradó empátiát, tőle szokatlan módon nem volt túlmozgásos, átszellemülten tűrte a simogatást.

Megérkezett az addig uszodában lévő csoport is, a gyerekek teljes létszámban voltak jelen, így kihordták az összegyűlt adományt, mely mind-mind számunkra fontos dolog volt: táp, konzerv, takarók, jutalomfalatok és két fémvödör! Egyébként kaptunk rajzokat is, melyből látszott, hogy az óvoda készült a látogatásra, és amelyeket a Kutyatár Pont-ban szeretnénk dekorálásra felhasználni. Búcsúzóul meleg teával és sütivel kínáltak meg bennünket, melyet utólag is nagyon köszönünk, ugyanis a lelkünket átmelegítette az ott töltött jó 1 óra, de így a testünk is kapott egy kis löketet. Jól éreztük magunkat, nagyon köszönjük, hogy ott lehettünk.