SZÁLLÍTÁS - 2013.11.15.

Mostanában nem Érdre visszük a Németországba távozó kutyákat, hanem Balatonakarattyára. Mivel ez sokkal közelebb van, mint Érd, még egyszer sem sikerült

időben odaérnünk, amire nem tudjuk a magyarázatot. Viszont sajnos nem tudok beszámolni kalandok soráról, ugyanis egyszerűen nem történik semmi izgalmas.

Bepakoljuk a hazánkat elhagyni kívánó teleplakókat, beülünk, jó hangulatban elindulunk, odaérünk, átadjuk a kutyákat, majd ott állunk, és hiányérzetünk van. Semmi bonyodalom, semmi izgalom. Most is így történt.

Ja, most jut eszembe, azért nem egészen így volt, ugyanis Balu nevű pincsink Mezőcsokonyán volt ideiglenes befogadónknál, Katánál, egészen utazásáig. A szállítás hete az átlagosnál sokkal bonyolultabb volt, hiszen itt volt nálunk a Tierrettung Ausland, a szállítást megelőző este volt az örökbe fogadónap és a jótékonysági vacsora, valamint egész héten özönlöttek be a telepre a kutyák. Szóval a szállítás reggelén 7.23-kor (tisztán emlékszem az időpontra) elégedett félszendergésem közepette belém hasított a felismerés, hogy nem szóltam Katának, hogy Balu ma utazik.

Nem kívánom senkinek az érzést, ami hatalmába kerített. Agyamban kergették egymást a gondolatok, felmerült részemről is a pánikszerű külföldre távozás gondolata ingóságaim hátrahagyásával. Majd irigylésreméltó önfegyelemmel száműztem a pánikhangulatot az ágyamból, és gyorsan el kezdtem megoldást keresni. Kicsit vártam, majd ráírtam Katára, hogy aszongya: Szia, Kata! Itt vagy? Nem volt ott.

Az idő ment, én még adtam egy kis időt a szombat reggeli lustálkodásra, majd kisvártatva felhívtam telefonon. Próbáltam lazán, magától értetődően tudtára adni, hogy pár óra múlva indul Balu Németországba, illetve elsősorban Balatonakarattyára. Csak be kéne nyernem őt Mezőcsokonyáról Kaposvárra. Hát nem repesett Kata. Előző este buliban volt (mellesleg én is, mely után hosszabb regenerálódást igényelt volna a szervezetem), és Ő most nincs is otthon, sőt, ennyi idő alatt nem is tud ott lenni. Rugalmasnak mutatkoztam a probléma megoldása iránt, ötleteltem, mintha az életem múlt volna rajta, meg is állapodtunk abban, hogy egy otthon tartózkodó családtag segítségünkre lesz Balu kiadatásában.

Már csak ember kellett, aki eljuttatja őt az indulás helyére, azaz a telepre. Ugyanis nekem még számtalan teendőm volt, ez sehogy sem fért bele. Kiírtam a nyomoromat az önkénteseket tömörítő zárt csoportba, melynek eredményeképpen jelentkezett is Andi a feladat elvégzésére. Bizonyos okokból egyébként ez sem volt zökkenőmentes, de erről most nem írok. Szóval miután zöld pólósok másik csoportja addig a telepen szerelte össze az előző nap kapott új szállítóboxokat TierRettung-Ausland e.V.-től), tulajdonképpen indulhattunk is.

Nem pont időben, de elindultunk. Aztán nem pont időben, de odaérkeztünk. Útközben több telefonhívásom volt, az egyik arról számolt be, hogy az Egyenesi úton kidobtak kocsiból 2 kölyökkutyát. Megbeszéltük, hogy mivel földrajtilag egyelőre távolodunk az említett helytől (hiszen ez odafelé úton történt), próbálják ott tartani a kutyákat, majd amikor hazaérünk, megyünk értük. Hogy a visszafelé vezető útra is jusson az ürömből, újabb telefonhívás: a Cseri Park parkolójában találtak 6 kölyköt. Az esőben. Szintén arra kértük a megtalálókat, hogy amíg hazaérünk, vigyázzanak a kis csapatra. Így is lett. Tehát lakóhelyünkre visszaérve slepptúra keretében sötétben, esőben begyűjtöttük az összesen 8 kutyát. 2 darab 3-4 hónap körüli törzönborz, és 6 darab 4-5 hetes baba akadt így a horgunkra.

Visszamentünk a telepre, elhelyeztük a 8 új lakót, megvacsoráztattuk a teleplakókat, visszaszolgáltattuk a bérelt teherautót, majd hazatángálódtunk. Közben próbáltuk értékelni a nap statisztikáját, mely semmiképpen nem volt sikeresnek mondható: 10-et elvittünk, bejött 8. Ami az előző napi 5-tel együtt már 13. Mindez 2 nap alatt.