PETŐFI UTCAI OVI - 2014.04.25.

Lehet, hogy kissé unalmas már, hogy lépten-nyomon kifejtem azon álláspontomat, miszerint az egyik vesszőparipánk a fiatalabb korosztály tudatformálása.

Mert a mostani felnőtt korosztállyal, mint a tapasztalatok mutatják, baj van. Rosszak a beidegződések, rossz az értékrend. A világot nem változtathatjuk meg magunk körül, mely ömleszti az ember tudatára az igét, miszerint csak magaddal törődj, legyél felszínes, vedd magad körül tárgyakkal, hiszen azok alapján értékelnek téged, ne ragaszkodj semmihez, cseréld le a már megunt, vagy elavult (mostanában minden rekordidő alatt elavul) dolgaidat, kapcsolataidat, ne adj, csak kapni akarj! És hasonlók. Lássuk be, ennek a létezésnek teljesen az ellentéte, ha társul választunk magunknak bármilyen állatot. Olyan dolgok részeseivé válunk, melyek nem pótolhatók és nem utánozhatók más művi eszközzel. Se pénzzel, se pénzen megvett dolgokkal, se az egymással versengő világunkban kierőszakolt élményekkel.

A velünk élő állatok mentesek a mi „elromlott” világunkat mozgató motivációktól. Ők kevésbé látványos dolgokra képesek. Ösztönösek, őszinték, feltétel nélkül szeretnek, keveset kell kapniuk, hogy cserébe betöltsék az egész életünket, százszor és ezerszer becsaphatjuk, bánthatjuk őket, akkor is mi vagyunk az életük középpontjai. Ezért egy dolog járna nekik: ne hagyjuk el, ne áruljuk el őket! Ne kezeljük őket úgy, mint azokat a tárgyainkat, melyekkel igyekszünk biztosítani a társadalomban, vagy legalábbis a közvetlen környezetünkben elfoglalt helyünket, megbecsülésünket. Az állat, amikor magunkhoz vesszük, ránk kapcsolódik. Az van belekódolva, hogy onnantól csak nekünk éljen. Ha mi eldobjuk magunktól, azzal elvesszük az életét. Először talán csak lelki szinten, de nagyon sok esetben fizikailag is. Az állatnak olyan élet jut, amilyet szánunk neki. Ő nem tud a saját sorsán javítani. Ha arra kárhoztatjuk, hogy egy lánc végén sínylődjön, éhezzen, télen fázzon, nyáron a hőségtől szenvedjen, viselje az ütéseket, nélkülözze a simogatást, akkor az lesz az ő élete. Ha arra kárhoztatjuk, hogy egy napon megfogjuk, és egy számára ismeretlen helyen sorsára hagyjuk, akkor talán élete végéig arra fog várni, hogy érte menjünk. De ez az élet nem szokott sokáig tartani.

Pedig kevés elég ahhoz, hogy tökéletessé tegyük társunk amúgy (a miénkhez képest) rövidre szabott életét. Van, akinek tanítani kell, hogy mit kell tennie. Az is egy elfogadható döntés, ha nem tartunk állatot. Azzal nem csapjuk be őt. Mert ha már magunkhoz vesszük, akkor felelősek vagyunk érte. Ezt meg kell tanulni. Ha a mostani felnőtt korosztály ismeretei hiányosak e téren, akkor célozzuk meg a fiatalabb korosztályt. Ha nem tesszük, akkor nincs remény. A hosszú bevető után következzen maga az esemény. A Petőfi utcai óvodából megkerestek bennünket azzal a felkéréssel, mely teljesen egybevág a Kutyatár szellemiségével, célkitűzéseivel. Mindig elmegyünk oda, ahová hívnak. I

de hívtak bennünket. A téma a felelős állattartás volt. Délelőtt az ovisokat látogattuk meg. Lehetőségünk volt arra, hogy kutyákkal jelenjünk meg. Falkám 2 béketűrő tagján kívül (Pöce és Cseles) Gina jött terápiás kutyájával, Kabalával. Fontos, hogy ilyenkor a gyerekek testközelben legyenek a kutyákkal, fontos, hogy megérintse őket, hogy a kutya nem egy használati tárgy, hanem egyéniséggel, érzésekkel rendelkező élőlény, melynek küldetése, hogy az ember társa legyen. Kabala megható alázattal, fegyelemmel „dolgozza” végig ilyenkor azt a másfél órát, mely idő alatt nyomot kell hagynia a közönségében. És hiszem, hogy nyomot hagy. Ahogy Cseles és Pöce is. Délután nekem volt jelenésem, ahol egy rendkívüli szülői értekezlet keretében tartottam akadémiai székfoglalót hasonló témakörben. Verbális megnyilvánulásom meglehetősen spontán volt, ugyanis minden igyekezetem ellenére készületlenül mentem oda. Ugyanis mindig valami akut esemény prioritást élvezett, mely azt mutatja, hogy nem hiábavaló a téma körüljárása, van baj bőven.

Így a képekkel illusztrált, jól felépített előadás elmaradt, ehelyett rögtönöztem. Viszont hiszem, hogy nem hiába voltunk ott. Nem hiszek a kilátástalan tűzoltásban, a mártírkodásban, nem hiszek abban, hogy sértett, „meg nem értett művészként” szélmalomharcot vívjunk a tudatlansággal, a lelketlenséggel, az elkorcsosult értékrenddel. Ha ezt tesszük, az állatok életébe kerül. Fel kell venni a harcot, terjeszteni kell az igét, miközben mentjük a menthetőt. Köszönjük a Petőfi utcai óvodának, hogy felvállalták a feladatot, melyet mi is fontosnak tartunk. Köszönjük a meghívást, köszönjük a színvonalas rendezvényt. Köszönjük a szülők érdeklődését, aktivitását, köszönjük, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy ott legyünk. Kutyákkal. Követendő példa kellene, hogy legyen. A gyerekek még fogékonyak. Válhatnak rosszá, de jóvá is. Ez az esélyünk. Tehetünk érte.